Kezdjük ott, hogy tegnap este hajnal kettőig voltam fent, addig három oldalt megírtam, és még elégedett is vagyok vele. Aztán reggel (vagy inkább délben?) mikor felébredtem, rögtön a négy kedvenc HC-mmel kezdtem, és azóta egyfolytában mosolygok. (Másoknak is jót tett, hogy nem morgok senkire.)
Az unokatesóm ott volt (hogy mikor került ide? Hajnal kilenckor?), szóval ebéd előtt még fürödtünk egyet, aztán ebéd, hülyéskedés, fürdés és... Ja igen. Jött egy vihar, szóval a tábortüzezés elmaradt.
Mikor ezt megtudtuk, előrerohantunk a ház elé (fogalmam sincs, miért). A lépcsőkön észrevettem egy galambot, aki rendesen meg volt ijedve, de azért nem ment el. Gondoltam, közelebb megyek (zavartatok már el galambot, mondjuk Velencében vagy akár Budapesten? Jó muri), de akkor sem repült el, csak idegesen csapkodott a szárnyaival és elrohant. Más esetben röhögőgörcsöt kaptam volna azon, hogy hogyan szedi a lábait, de most valahogy nem volt kedvem nevetni. Ha nem repül, akkor valami baj van.
Kis hajsza után sikerült elkapni, és kihúztam a szárnyait hogy megvizsgáljam, de nem láttam semmit. Rohantunk rögtön a Libor bácsihoz (aki madarász, vagy legalábbis tele van galambokkal, papagájokkal, satöbbi, szóval ért hozzájuk) hogy most mi legyen. Persze a Libor bácsi nem volt otthon, csak a felesége, aki közölte hogy parlagi galamb, nem az övék, és nyugodtan lehet belőle galamblevest főzni. A reakcióm: egy határozott NEM!
Gyorsan be vele a fóliába. Megtartom! Megtarthatom? Meg. De békén hagyod nekem, apu? Persze. Boldogságkitörés. Szerencsére volt egy üres nyúlólunk, olyan 2x1 méteres, a végében szalma, ideális egy galambnak. Hátratotyogott a végébe, én gyorsan adtam neki egy tál vizet plusz egy tál búzát (jutott a földre is, hátha onnan hamarabb megeszi) és rohanás a nagyapához. Neki fiatalkorában volt egy egész padlásra való galambja, csak tudja mit kell csinálni. Visszakozik, ellenkezik, szöszmötöl negyedórát, elindul. Rángattuk a mamát is, jött ő is, csak előtte pózolnom kellett a szomszédnőjének, hogy meeeeennyire megnőttem, milyen nagy vagyok stb. Olyan fél óra múlva vissza is jutottunk a szegény galambhoz. Még mindig ugyanúgy állt, mint mikor ott hagytuk. Hogy szedjem ki. Kínlódás. Oké, kint van. Papa vizsgálja. Valamit keres, aztán rámutat egy pontra, hogy tegyem oda az ujjam. Huh, ííííííííí! Valami ott ripityára törött! Szegény szerencsétlennek a válla, azt meg nem érdemes bekötni, befáslizni satöbbi, hagyjam békén, hátha összeforr.
Papa remélte, hogy tud enni-inni, de mivel valószínűleg a nagy ijedtségtől egy ideig nem is fog, kikönyörögtem, hogy itassuk meg. Nagy profin megfogtam egy ötven milliliteres fecskendőt és megtöltöttem vízzel. Jól ki lettem nevetve, hogy azt nem úgy kell! Mert szájból kell...
És papa itatott. És a galamb ivott. Nagyon örültem neki! Azt hiszem, ha egyedül leszek, én is képes leszek megitatni. De nem szabad birizgáni, hogy beforrjon neki. Hm, azért állatorvoshoz elvinném.
Visszaengedtük, és beállt olyan tipikus tyúk pózba. Mikor vacsi után visszamentünk, még mindig ugyanúgy, ugyanott állt.
Gondolom, még mindig ugyanúgy áll, és csak imádkozni tudok, hogy a nyaka nehogy begörcsöljön. De egy biztos: egy álmom vált valóra. Van galambom! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése